Piactévé

Eljutottunk oda, hogy 20 évvel az állami "kereskedelem" és kommunista termelési rendszer bukása után újra a nyugati rendszert szidják sokan, teljes meggyőződésből, jobb szándékúak is. Ide vezetett, hogy a kommunista kapcsolatrendszerrel "szerzett" óriási vagyonok büntetlenül, érintetlenül megmaradhattak. Ezeknek jelentős részét pedig tulajdonosaik szerecsenmosdatásra, a bolsevik gazdasági szemlélet terjesztésére és a nyugati kárhoztatására használják.

Olvasom, hogy az X-Faktor és a Megasztár tehetségkutató verseny kritikája ürügyén ismét és sokadszor "mennek neki" a piaci alapú médiának. A "pozitív" visszhang az olvasóktól, a megcélzottaktól pedig nem marad el.

"Ami azt illeti, az ókori kultúrákban kereskedőknek, tolvajoknak egy az istenük!" - látom az egyik hírportál (Heti Válasz) hozzászólásai közt.

Mennyivel szebb is volt a kommunista diktatúra parancsolt - velejéig hazug - egyentévéje?! Ó, azok a régi "szép" idők!

Hegedűs András, a megtért bolsevik mesélte a hazai kommunizmus agóniájának évtizedében, a nyolcvanas években, a Szabad Európa Rádiónak - mert akkor még csak az adhatott le ilyesmit -, hogy az ötvenes évek elején milyen érzések töltötték el, amikor a pesti utcán sétált. Milyen büszke volt rá, hogy eltűnt a sok szín, a különböző feliratok, bolt- és üzletnevek, cégtáblák. "Ez már mind a mi működésünk eredménye" - gondolta, és kihúzta magát. Kérdés, hogy pár évvel később, mennyire volt még a fejében az idézett mondat, amikor a végletekig elkeseredett, nyomorgó nép fellázadt elnyomói ellen.

Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor ezt hallottam a "Szabcsin". Hogyan lehet egy ember lelke ilyen beteg, hogy a szürkeséget, egyformaságot, sivárságot igényli? Ma már, látva az avar alatt megbújó, csak látszólag szunnyadó bolsevik propaganda hatását, jobban értem.

Mert az való igaz, hogy több valódi közszolgálatot, testi-lelki épülést segítő funkciót lehetne elvárni a médiától.

Csak ez az igény ne lehessen már ürügy arra, hogy a fürdővízzel kiöntsük a gyereket! Ne lehessen a - szabad piacgazdasággal szembeni - revánsra éhes funkcionáriusoknak ez újabb lehetőség arra, hogy sokakkal elhitessék az egysíkú, állami kommunista áruelosztás rendszerének jóságát, felsőbbrendűségét!

Egy darab, negyvenévnyi "próba" elég volt belőle. Sőt túl sok! Olyannyira, hogy eredendően még ma is, 20 évvel a bukása után is annak a - valódi kereskedelmet és piaci termelést gyűlölő, pusztító - bolsevik diktatúrának a következményeit nyögjük.

Ez az igazság akkor is, ha bármennyire is úgy akarják néhányan, hogy ezt ne lássuk tisztán.

Simulunk?

Olvasom a Homáron, hogy új hazai „találmány” ütötte fel a fejét a vendéglátásnak csúfolt magyar „szolgáltatás”-fajta terén. Egy mongolos nevű étterem, korlátlan fogyasztást ígérő étkezéseit követően az étterem vezetője személyesen hívja fel telefonon a már távozott „vendégeit”. Na nem azért, hogy barátságosan megköszönje a látogatást, újabbakat várva, hanem éppen ellenkezőleg: azért, hogy minősítse a fogyasztási kultúrájukat, de leginkább az általuk elfogyasztott étkek „túlzott” mennyiségét. Majd a többnyire negatív ítélet jegyében eltanácsolja őket a következő, e vendéglőbeli alkalomtól.

Ha valakinek bármi kétsége lett volna eddig, hogy posztkommunista hazánkra igaz az Abszurdisztán (Bolondhon) kifejezés, az most véglegesen el kellett hogy oszoljon. Eddig ebben a műfajban csak a vadászos nevű, konkurens étteremláncnál jártam. Ez a mongolizé sosem volt nekem szimpatikus, már a neve miatt sem. Már elnézést a mongoloktól, nem miattuk, hanem talán a mongol-idióta kifejezés miatt. Amivel úgy látszik, nem jártam messze az igazságtól...

Bár nekem a vadászos nevűéknél már az is "sok" volt, hogy nyolcvanvalahányezer forintos fogyasztás végén milyen szigorú ábrázattal, rosszallóan figyelmeztette a pincér a mi nagyobb társaságunk egyik tagját az időkorlát lejártára, amikor ő még lehajtotta az utolsó sörét. Ilyesmi tényleg csak posztkommunista országban lehetséges, ahol fogalmuk sincs róla ezeknek az állammonopolista diktatúrában szocializálódott (szicília-lizálódott), feljebbvalót játszó "pincéreknek", hogy a vevő a király.

Egy gasztronómiai blog Nyugat-Európából hazatelepült egyik tulajdonosa nyilatkozta nemrég, hogy nincs komoly baj a magyarországi vendéglátással. Egy-két generáció, és a helyére kerül, kisimul minden.

„Egy-két generáció”? Te jó ég, kinek van ennyi ideje?! Már 20 éve várjuk, hogy – talán éppen a vendéglátás terén leghamarabb lezajlott – tulajdonosi szerkezetváltás hatásai túlsúlyba kerüljenek. Nem mondhatjuk, hogy nem érzékelhetőek, de hol vagyunk még attól a Hegyeshalmon túl természetesnek számító, barátságos szolgálattól, amit az ottani, valódi szolgáltatóktól kapunk? Közeledünk hozzájuk? Simulunk a nyugati értékrendbe? Igényeljük egyáltalán, ha 20 évvel a rendszerváltás után egy ilyen étterembe, mint ez a „mongolnevű”, normális ember még beteszi a lábát?